A vizsgálati terület, a mintavétel, és a feldolgozás módszere
A magbank mintavételt a kísérletes vizsgálatok helyszínein végeztük, 0-10cm talajmélységből véve a mintát, kísérleti területenként 6 pontból. A mintákat homogenizálás után szárítottuk, majd megfelelő lyukbőségű szita segítségével szétválasztottuk parlagfű-magot tartalmazó méretű és kisebb frakcióra. A potenciálisan parlagfűmagot tartalmazó frakcióban sztereómikroszkóp segítségével számoltuk meg a parlagfű magjait. A mintában talált magok életképességét Zelencsuk-féle „látszólagos életképesség”-vizsgálattal ellenőriztük.
Eredmények
A 64 kísérleti helyszínen vett magbank mintában összesen 11 esetben találtunk parlagfűmagot, 10 esetben másodlagos nyílt és zárt gyepben és 1 esetben akácosban. Az akácos kísérleti helyszínről megállapítottuk, hogy korábban, az 1980-as években szántó volt, így valószínűleg a szántóföldi művelés során került be a talajba a parlagfű magja.
A parlagfű magbankban való jelenléte és a szántás légifotók alapján megállapítható kora közt erős kapcsolat van: a még 1980-as években is szántóként használt területeken találtunk csak a magbankban is parlagfűmagot. Ugyanakkor a magbank-mintában talált parlagfűmag sűrűsége és a kísérletben a csak ásott területen kikelt parlagfüvek tömegessége közt csak gyenge összefüggést találtunk, mivel az adatok nagyon szóródtak. A számok alapján megállapítható, hogy a magbank-vizsgálat jóval magasabb fertőzöttségi szintet becsül, mint az ásás során kikelt parlagfű-egyedek száma. Ennek az oka az lehet, hogy a parlagfű csak a felszín közeli talajrétegekből csirázik ki, irodalmi adatok alapján, kb. 4cm-es mélységig. A magbank vizsgálathoz ugyan 20cm-es mélységig vettünk talajmintát (ezért nagyobbak a számok), azonban csak nagyon kis területről: a 6 talajminta összfelülete is csak 126cm2 volt, alig több mint 1%-az 1m2-es kísérleti területnek. Ezért a terület fertőzöttségi szintjének megállapításához összességében jobb becslésnek tartjuk a bolygatást követően kikelt egyedek számát.